Van az az állapot, amikor érzed, hogy valami nincs a helyén.

Amikor nem rossz… de nem is jó.

Csak kicsúszik a talaj a lábad alól, hangtalanul, finoman.

– És egyszer csak azt veszed észre, hogy már nem tudod, kire/mire támaszkodj.

Amikor a közérzeted megborul, de nem tudod pontosan megmondani, mitől.

Csak azt érzed, hogy fáradtabb lettél, ingerlékenyebb, bizonytalanabb.

Hogy halvány árnyéka vagy önmagadnak, a gondolataid össze-vissza cikáznak, mintha valami belső huzat vinné őket jobbra-balra.

És hiába próbálod összeszedni magad, mégis minden szétesik egy kicsit.

Nem nagy dolgok ezek. Csak apró reccsenések.

De pont ezek az apró törések kezdik el felépíteni azt a csendes kaoszt,

amit senki nem lát rajtad…

csak te érzed.

Aztán jön a pillanat, amikor bevallod magadnak:

„Valami nincs rendben velem. Valami kibillent.”

És ez nem gyengeség.

Ez az első felismerés.

Az a fajta felismerés, amely már régóta érlelődik benned,

csak nem merted kimondani.

Vagy kimondtad, de nem találtad a szavakat rá.

Csak a megfoghatatlan feszültséget érezted:

• hogy túl sok a zaj,
  
• túl sok az idegen energia,
  
• túl sok a sodrás,
  
• és túl kevés benned a belső tér.
  

Ilyenkor jön a hánykolódás.

Egy belső ringás, ami nem ringat megnyugtatóan…

hanem valahogy idegen ritmusban mozgat.

Mintha nem te irányítanád az utadat.

Mintha valami külső hullám sodorna, te pedig csak tartani próbálnád magad, hogy ne borulj fel.

És ott legbelül megszületik egy csendes kérdés:

„Hol van az én helyem ebben az egészben?”

„Hol vagyok én?”

És amikor ezt kimondod – akár csak magadnak –,

akkor kezd el visszafordulni az energia.

A kibillenésből lassan egy új egyensúly születik.

Zajból csend.

Sodrásból irány.

Félelemből felismerés.

És ez a felismerés már nem húz le.

Ez már felemel.