Van az a pont, amikor már nem tudsz tovább magyarázkodni.
Egyszer csak elég lesz.
Elég abból, hogy mindig utoljára jutsz magadnak.
Elég abból, hogy másokat mentegetsz, miközben te belül széthullasz.
Elég abból, hogy újra és újra lenyeled a könnyeid, csak hogy másoknak kényelmes legyen.
Az önbecsülés nem mindig lágy.
Van, hogy kemény, mint a kő.
Van, hogy úgy érkezik, mint egy pofon.
Állj már meg! Tényleg ezt akarod?
És lehet, hogy fáj.
Mert ki kell mondani, hogy NEM!
Fel kell ismerni, hogy akit szeretsz, az nem tisztel.
Szembe kell nézni azzal, hogy te engedted meg újra és újra.
De pont ez a fordulópont.
Amikor végre magad mellé állsz.
Amikor nem az számít, ki mit gondol, hanem az,
hogy  bírsz-e tükörbe nézni.
Ez az önbecsülés.
Nem tökéletesnek lenni, hanem végre igaznak.
Őszintének. Magadhoz. 
Nem mindenki fog veled maradni, ha így élsz.
De aki igaz az örömmel, szeretettel tekint rád.
S te végre ott leszel magadnak.
És ez mindent megváltoztat.