“Ő másként érkezett. És más lett minden.” - 2025.06.18.

Az ő apja sokáig bizonygatta a szerelmét.
A valódisága megkérdőjelezhető…
( Rengeteg hasonló eset van!)
De amikor a felelősség ideje jött, már inába szállt a bátorsága.
És tudjátok mit?
Már nem ijedtem meg.
Nem könyörögtem, nem győzködtem, nem kapaszkodtam.
Elengedtem.
Tudtam, hogy én nem tudok ilyen könnyen lemondani főleg nem az Életről, ami bennem dobogott.
Mert amit hordtam, az nem teher volt, hanem áldás.
Dolgoztam végig a terhesség alatt, egészen két héttel a szülés előttig.
Nem engedhettem meg magamnak a gyengeséget , nem, mert két másik kisfiú már ott volt, és tudtam: a világot nem állíthatom meg.
De nem is akartam.
Mert minden napban ott volt a csoda.
És aztán…
Megérkezett ő.
A harmadik fiam.
Nyugalmat hozott.
A jelenlétével betöltötte a teret.
Az első pillanattól éreztem: ő más.
Szépen fejlődött, de nem kezdett el beszélni időben.
A környezetem nyugtatni próbált, de én… éreztem. Valami mást.
Nem estem pánikba. Nem sírtam.
Amikor kiderült, hogy autizmus áll a háttérben csak figyeltem amit mondanak. 
Tudtam. Elfogadtam.
Nem hibáztattam senkit.
Mert ő így teljes.
Mára beszél.
A szavai tiszták, őszinték.
Nem simul bele a világba, ha nem akar.
És én ezt csodálattal tekintem.
Hogy önmaga tud maradni.
Más, mint az átlag?
Igen.
De sokkal több.